Az igazságosság felé – adventi hangolódás
Megérkezett az adventi időszak, a héten valamelyik reggel váratlanul éreztem meg ennek az ünnepnek a közeledtét. Igaz, még jócskán az őszi hangulat mozog bennem, mégis, amikor reggel olvastam, egy kosza mondatban az igazságosság szaván megakadt a szemem – többször is. Szinte haraptam a mondatokat, mohón habzsoltam a tartalmat… és egyre csak ott dübörgött bennem az igazságosság.
Ekkor éreztem meg, hogy itt van! Hiszen első vasárnapjának erénye az Igazságosság. Mennyire nemes, szép és mély szó! Oldalakat lehetne írni róla, és közben még mindig csak alig-alig kapizsgálnánk a benne rejlő valódi tartalmat.
Ami bennem most mozog: hogy az egyensúly és az igazságosság összecseng. Hisz mindennek két oldala van: a dualitás minden sejtünkben ott vibrál… és ott van a szingularitás is, létezésünk isteni eleme.
Merész dolog igazságosnak lenni – és nem arra az "igazságra" gondolok, amit hitrendszereink, szellemi neveltetésünk, vallásunk, társadalmi vagy kulturális műveltségünk diktál. Ezek ott tornyosulnak bennünk, és alig várják, hogy kinyilváníthassák magukat. Álszentség azt hinni, hogy az Igazságosság – nagy I-vel – itt kezdődik.
Én arra az Igazságosságra gondolok, ami személyiségem és egóm fölött áll. Arra, amit nem a kis énem fabrikál, nem az dönt pro vagy kontra mellett. Hisz minden egy, és ahogy Hamvas is írja: "Az igazságosság az isteni rend tükröződése."
Ez az a pont, ahol elcsendesedünk: amikor nem a saját véleményem akarata beszél, hanem valami tágasabb, nálam nagyobb rend kezd átsejleni a valóság fátylán…
Amikor készen állok arra, hogy magamat ne tartsam sem többnek, sem kevesebbnek, és – akár szándéktalanul is – "feláldozom" a saját fontosságomat, és egy pillanatra rés nyílik a térben, ahol a kozmikus törvények életre kelnek. Nem a saját ítélőképességem működik ilyenkor, hanem valami magasabb létezés szivárog át. Nem én szólok vagy foglalok állást az Igazság pártján, hanem az Igazság szólal meg bennem. Nem mindegy – ugye érzed te is a különbséget?!
Talán ez az igazságosság: nem görcsösen kontrollálni, irányítani az életem folyását, de nem is átadni magam a "sorsnak" nevezett hullámvasútnak. Hanem a kettő között lenni: egyensúlyban, megengedésben, csendben, ürességben.
Nem beleragadni egy eszmébe, nem hajtani a hajthatatlant, nem tenni a tehetetlent.
Az igazságossághoz előbb el kell indulni befelé, ott kell megtalálni, nem is megtalálni hanem megengedni – de ennek a tapasztalása előtt "tudatlannak" lenni, alvásban szenderegni, a saját igazunkba kapaszkodni. De ha már megízlelted a belső bizonyosságot, nem elég megkülönböztetni az igazat a hamistól. Önmagunkban kell megélni, elevenné tenni, és minden mozdulatban szabadon, saját akaratból azzá válni.
Talán ez már az erény szintje… talán.
Steiner szerint az akarat legmélyebben az ember fizikai testében gyökerezik.
Az advent első hete az ember akaratának próbája. Ez a fizikai testben gyökerező erő, amely a cselekvésen keresztül válik valósággá. Ekkor még nem a gondolat vagy az érzés vezeti az embert, hanem a testből induló belső mozgás: a "megtenni tudás" ősi energiája.
Advent első vasárnapjának erénye az Igazságosság — de nem az emberi ítélkezés igazsága, hanem az egó fölött álló, egyensúlyt teremtő isteni rend visszfénye. Ennek az erénynek az első lépcsője nem a felismerés, hanem a megvalósítás: az, amikor az ember képes szabad akaratból úgy cselekedni, hogy saját érdekei, igazai, indulat-tüzei ne rántsák félre.
Az első héten a kísértés ezért a fizikai test szintjén jelenik meg: a kényelmességben, a szokások automatikájában, az ösztönös reakciókban. Az ember ilyenkor vagy alszik saját igazában, vagy tudatosan ébreszti az akaratát, hogy ne sodródjon, hanem jelen legyen.
Az Igazságosság tehát az akarat által válik erénnyé: nem akkor, amikor beszélünk róla, hanem amikor megtesszük, megéljük, és egyensúlyba hozzuk magunkban. A tél csöndje segít, de az út rajtunk áll: advent első hete a belső kezdet, ahol a fény még nem ragyog, csak a kéz mozdul meg érte a sötétben......
Szeretettel, Adél