Elengedés VAGY Megengedés?!

Mondtam már, hogy nem hiszek az elengedésben?

Az elengedés mítosza – miért nem működik az „csak engedd el” tanács?

Egyre több helyről érkezik ugyanaz az üzenet: Engedd el. Engedd el, ami nem szolgál. Ami nem működik. Ami nem ad örömöt, boldogságot. Csak engedd el. Lehet ez egy személy, tárgy, élethelyzet, gondolat vagy egy mélyen rögzült érzelmi mintázat – a válasz sokszor ugyanaz: engedd el.

Itt bukkan fel a belső kérdés: De hogyan történik meg az elengedés? Mit mozgósuljon belül? Milyen erőfeszítéseket kellene tenni? Hogyan kellene másképp gondolkodni vagy érezni? És azt mégis hogyan?

Erre kínál megoldást rengeteg technika, előadás, gyorstalpaló és tanfolyam. Egyiket a másik után lehet kipróbálni, bízva a belső változásban és a valódi elengedésben. A változás – és a sokat ígért, varázslatos elengedés – mégis gyakran várat magára.

Miért nem megy akarattal az elengedés?

Felmerülhet a kérdés: talán valami nem jól történik? Vagy lehet, hogy az elengedés egyszerűen nem így működik? A kulcs talán ott rejlik, hogy nyögvenyelős, erőltetett akarattal nem lehet elengedni dolgokat. Vagyis eddig még egyszer sem sikerült így.

Bármennyire is jelen van a szándék, az elengedés nem megy puszta akarattal. A természet – és az egész univerzum, amelynek az ember is apró része – nem így működik. A dolgok a maguk idejében történnek meg.

Egyszer csak tavasz lesz.
Nem azért, mert a tavasz annyira akarta volna.

Egyszer csak kihajt a magból az élet.
Nem azért, mert akarta, hanem mert eljött az ideje. Mert jó helyen volt. Mert megkapta, amire szüksége volt.

Egyszer csak megszeretsz valakit. Nem azért, mert elhatároztad. Nem azért, mert akartad vagy nem akartad. Csak megtörtént.

A dolgok, az élet megtörténik – ha akarod, ha nem.
És talán éppen ez van rendben. Ezért nem hiszek az elengedésben. Mert az elengedést nem az akarat szüli. Hanem valami annál 

Mélyebb.
Lágyabb.
Csendesebb.
Természetesebb.

Az elengedés helyett: belső elrendeződés és megengedés

Egyfajta belső elrendeződés, amely áthat mindent és mindenkit – talán egészen a sejtjeink szintjéig. Megtörténik. Vagy úgy is fogalmazhatnék: megengedődik.

Megengedem magamnak, hogy átjárjon ez az erő.

Azt is, amikor fáj.
Azt is, amikor igazságtalannak tűnik.
Azt is, amikor túl sokáig várat.
Azt is, amikor még nem értem.
Nem akarom kierőszakolni.
Nem akarom siettetni.

Csak megengedem.
Hogy történjen. Hogy hasson. Hogy elrendeződjön bennem.

És talán ebben a finom, intim belső folyamatban a Bach-virágterápia is támogató társ lehet.

Nem azért, hogy "elengedjen" helyettünk valamit, és nem azért, hogy erővel megváltoztasson. Hanem hogy segítsen kapcsolódni ahhoz, ami éppen bennünk van.

A Dió például a változásokkal való együttmozgás témájához kapcsolódik, a Lonc a múltba kapaszkodó érzésekhez, a Fehér Gesztenye a vissza-visszatérő gondolatokhoz, míg az Ernyős Madártej a megrázó élmények utáni lelki megnyugvás témáját hordozza.

Nem kell semmit kierőszakolni. Talán éppen ez a lényeg. A virágeszenciák nem helyettünk végzik el a belső munkát – inkább finoman kísérhetnek abban, hogy megengedjük azt, ami már amúgy is érlelődik bennünk. Talán nem elengedni kell. Talán csak megengedni, hogy egyszer már ne kelljen tartani. És amikor eljön az ideje, egyszer csak azt veszed észre:

Már nincs mit elengedni.