Versek

Nyári elégia

A nyári nap tüze a húsodig éget,
Ledobja magáról láncait a lélek,
de mintha már nem vágyakozna…
nem hívja az ég szárnyalásra.

Kitikkadt és haldoklik a hőségben,
Ereje sincsen örömöt lelni ebben a létben.
Minden szürke, száradt… és hirtelen reccsen,
Vízért ágaskodik saját ketrecében.

És mikor a Napja épp felette ragyog,
A pillanat csendje megérint egy magot.
Semmi se mozdul, se táj, se lélek,
A végtelenség ekkor érint meg téged.

Lassan felsejlik lágy ölelése,
Reményt árasztó leheletnyi érintése.
Mint egy kéz, mely a magasból hívogat,
És a lét, a lélek, a táj – minden szárnyra kap.

2025 Jűlius 
D.A.

Egyensúly

Olykor oly nehéz, és keményen nyom le a léted,
mögötte pedig mily könnyed és törékeny a lényed.
S e két világ közötti feszültség maga az Élet.

Nemlétező varázsfonalon egyensúlyozva haladsz
egy elképzelt szakadék fölött,
ezernyi vágyálom és lidérces félelem
kapaszkodik beléd, s ide kötött.

Hiszed, hogy a túlparton ott a megváltás,
de kötélen, élet és halál között
talán jobb a meglátás…

A két part, mely ide-oda rángat,
nem hagyja, hogy lásd:
talán semmi sem látszat.

Fejed felett perzsel a megérinthetetlen fény,
talpad alatt az árnyék a sötétség csendes peremén.

Mi ez, ha nem a sötétség és fény játéka?
S nem látod, hogy te magad vagy mindennek árnyéka.

S ha léted már áttetszővé válik,
nincs árnyék, mely eltakarhatna bármit.
Már nem perzsel a fény, hanem átragyog,
megvilágítva minden kis sötét zugot.

Ne légy kemény!
Ne törjön meg rajtad a fény!
Engedd meg, hogy beléd hatoljon, átjárjon,
és millió színben csillogjon.

Ne légy e világ torz tükre,
mely oly kemény, hogy az élet csodáját töri össze.
Éles személyiségedre ne húzz
fényesnek tűnő mázat,
mely megmutatja a világot saját magának…